| dbpprop:abstract
|
- The development of Spanish phonology is distinguished from those of other Romance languages by several features: diphthongization of Latin stressed short E and O in closed syllables as well as open (tiempo, puerta); palatalization of Latin -NN- and -LL- (año, silla); the phonemic merger of /b/ and /v/ (making the noun tubo and the verb tuvo phonetically equivalent); spirantization of /b/, /d/, and /g/ (from original B, D, and G, as well as from Latin P, T, and C), as in sabe, vida, and lago; devoicing and further development of the medieval Spanish sibilants, producing the velar fricative [x] in words such as caja, hijo, gente and — in northern and central Spain — the interdental [θ] in words such as cinco, hacer, and lazo; and aspiration and eventual loss of Latin F, marked in modern spelling by the silent h of words such as hablar, hilo, hoja. The Latin system of four verb conjugations (form classes) is reduced to three in Spanish. The Latin infinitives with the endings -ĀRE, -ĒRE, and -ĪRE become Spanish infinitives in -ar, -er, and -ir respectively. The Latin third conjugation — infinitives ending in -ĔRE — are redistributed between the Spanish -er and -ir classes (e.g. FACĔRE > hacer, DICĔRE > decir). Spanish verbal morphology continues the use of some Latin synthetic forms that were replaced by analytic ones in French and Italian (cf. Sp. lavó, Fr. il a lavé), and the Spanish subjunctive mood maintains separate present- and imperfect-tense forms. Spanish syntax provides overt marking for some direct objects: the so-called "personal a". And Spanish, uniquely among the Romance languages, maintains the use of a "redundant" indirect object pronoun (le, les), even in the presence of an indirect object noun phrase. With regard to subject pronouns, Spanish is a pro-drop language, meaning that the verb phrase can often stand alone without the use of a subject pronoun (or a subject noun phrase). Compared to other Romance languages, Spanish has a somewhat freer syntax with relatively fewer restrictions on subject-verb-object word order. Due to prolonged language contact with other languages, the Spanish lexicon contains loanwords from Basque, Arabic, and indigenous languages of the Americas. Accents — used in Modern Spanish to mark the vowel of the stressed syllable in words where stress is not predictable from rules — come into use sporadically in the 15th century, and massively in the 16th century. Their use begins to be standardized with the advent of the Spanish Royal Academy in the 18th century.
- Este artículo es sobre la historia del idioma. Para un enfoque más general sobre el idioma, véase idioma español. El español o castellano, es una lengua románica, derivada del latín, que pertenece a la subfamilia itálica dentro del conjunto indoeuropeo. Es la lengua nacional de España y la oficial de México, de las naciones de Sudamérica y Centroamérica —excepto Brasil, las Guayanas y Belice—, de las naciones caribeñas de Cuba, Puerto Rico y la República Dominicana, de la nación africana de Guinea Ecuatorial y goza de protección constitucional en el estado norteamericano de Nuevo México. Además, es oficial de varias organizaciones y tratados internacionales como la ONU, la Unión Europea, el TLCAN, la Unión Latina y la OEA; cuenta con unos cuatrocientos cincuenta millones de hablantes, entre los que se incluyen los hispanos que viven en Estados Unidos de América y algunos cientos de miles de filipinos, así como los grupos nacionales saharauis y los habitantes de Belice, donde el idioma oficial es el inglés. El español está conformado por un 60% de vocablos del latín, 10% del griego, 15% del árabe, 10% de lenguas germánicas y 5% de otras lenguas. Esta lengua también es llamada castellano, por ser el nombre de la comunidad lingüística que habló esta modalidad románica en tiempos medievales: Castilla. La Historia del idioma español se puede dividir en tres grandes bloques: pre-románico, a todos los sucesos dados antes de la invasión romana; románico, a los sucesos en España del Imperio Romano y post-románico, a todo lo sucedido después de la invasión Romana.
- Feltételezések szerint egészen a 6. századig – tehát még a germán uralom alatt is – egységes latin nyelvet beszéltek a félsziget lakosai, a ránk maradt feliratokból és dokumentumokból ugyanis nem lehet egyértelműen arra következtetni, hogy már megindult volna a nyelvjárási tagolódás. A 8. század elején bekövetkezett muzulmán invázió vetett véget a latin nyelvi egységnek, amely a keresztény kultúra központjainak megszűnésével elkezdett nyelvjárásokra bomlani, és felgyorsultak a nyelv lappangó belső tendenciái. Így született a félsziget déli részén az ún. mozarab nyelv vagy újabban al-andalúsz-i román (az arabok al-Andalúsznak nevezték el a meghódított területeket), amely tulajdonképpen arabbal kevert vulgáris latin volt; a Reconquista következtében azonban kihalt. A félsziget északi részén is kialakultak nyelvjárások, amelyeket három nagy csoportra lehet osztani: nyugaton az asztúr–leóni és – a legszélső területeken – a gallegoportugál vagy óportugál, keleten a navarrai–aragóniai, valamint a katalán, majd végül a középső – sokkal inkább népiesebb, a római kultúra által kevéssé érintett – területeken beszélt nyelvjárásokból a kasztíliai. Ezzel vette kezdetét a spanyol nyelv története, amely három fejlődési szakaszra bontható: az óspanyol (ókasztíliai, középkori spanyol) korszakot az első írásos emlékek felbukkanásától a 15. század végéig számítjuk; az első nyelvtankönyv – Antonio de Nebrija: Grammatica, 1492 – megjelenésétől a 18. század elejéig beszélünk középspanyol vagy klasszikus korszakról, amelyre jellemző az irodalom felvirágzása (ezt az időszakot illetik a Siglos de Oro, azaz ’aranyszázadok’ névvel spanyolul; ekkor alkotott többek között Miguel de Cervantes, Francisco de Quevedo és mások), a hangtani–nyelvtani átalakulások és a sztenderdizálás, és végül az első akadémiai értelmező szótár («Diccionario de Autoridades») 1726-os kiadásától napjainkig számítjuk a modern spanyol nyelvet.
- Limba spaniolă este o limbă romanică, ce înseamnă că s-a dezvoltat din latină vulgară. În istoria sa lungă, a fost influenţată de către multe alte limbi, mai notabil arabă şi bască. Caracteristicile tipice ale fonologiei diacronice spaniole includ, între multe, leniţie, palatalizaţie şi diftongizaţie. Schimbări de astfel au avut loc şi în celelalte limbi romanice. Limba spaniolă standard este şi numită „castiliană”. În forma sa documentată cea mai veche, până la secolul XV, este cunoscută că castiliană veche sau spaniolă medievală. De la începuturile secolului XVI, se vorbeşte despre spaniolă modernă. Uneori, se refera la spaniola secolelor XVI şi XVII folosind denumire spaniolă clasică datorită meritelor din domeniul literaturii. Diferit de engleză sau franceză, de obicei nu se distinge o perioadă „medie” în dezvoltarea limbii.
|
![[RDF Data]](/statics/sw-cube.png)
