In music, a fugue is a type of contrapuntal composition or technique of composition for a fixed number of parts, normally referred to as "voices". In the Middle Ages, the term was widely used to denote any works in canonic style; by the Renaissance, it had come to denote specifically imitative works. Since the 17th century, the term fugue has described what is commonly regarded as the most fully developed procedure of imitative counterpoint.

PropertyValue
dbpedia-owl:thumbnail
dbpprop:abstract
  • In music, a fugue is a type of contrapuntal composition or technique of composition for a fixed number of parts, normally referred to as "voices". In the Middle Ages, the term was widely used to denote any works in canonic style; by the Renaissance, it had come to denote specifically imitative works. Since the 17th century, the term fugue has described what is commonly regarded as the most fully developed procedure of imitative counterpoint. A fugue opens with one main theme, the subject, which then sounds successively in each voice in imitation; when each voice has entered, the exposition is complete; this is occasionally followed by a connecting passage, or episode, developed from previously heard material; further "entries" of the subject then are heard in related keys. Episodes (if applicable) and entries are usually alternated until the "final entry" of the subject, by which point the music has returned to the opening key, or tonic, which is often followed by closing material, the coda. In this sense, fugue is a style of composition, rather than fixed structure. Though there are certain established practices, in writing the exposition for example, composers approach the style with varying degrees of freedom and individuality. The form evolved during the 18th century from several earlier types of contrapuntal compositions, such as imitative ricercars, capriccios, canzonas, and fantasias. Middle and late Baroque composers such as Dietrich Buxtehude (1637–1707) and Johann Pachelbel (1653–1706) contributed greatly to the development of the fugue, and the form reached ultimate maturity in the works of Johann Sebastian Bach (1685–1750). With the decline of sophisticated contrapuntal styles at the end of the baroque period, the fugue's popularity as a compositional style waned, eventually giving way to sonata form. Nevertheless, composers from the 1750s to the present day continue to write and study fugue for various purposes; they appear in the works of Mozart (e.g. Kyrie Eleison of the Requiem in D minor) and Beethoven (e.g. end of the Credo of the Missa Solemnis), and many composers such as Felix Mendelssohn (1809-1847), Anton Reicha (1770–1836) and Dmitri Shostakovich (1906–1975) wrote cycles of fugues. The English term fugue originates in the 16th century and is derived from either the French fugue or Italian fuga, which in turn comes from Latin, also fuga, which is itself related to both fugere (‘to flee’) and fugare, (‘to chase’). The adjectival form is fugal. Variants include fughetta (literally, 'a small fugue') and fugato (a passage in fugal style within another work that is not a fugue).
  • Die Fuge (von lateinisch fuga = „Flucht“) ist ein musikalisches Kompositionsprinzip, das durch eine besondere Anordnung von Imitationen gekennzeichnet ist. Eine Fuge kann ein einzelnes, nach diesem Prinzip komponiertes Stück sein, Fugen und fugenartige Strukturen werden aber auch innerhalb Werken anderer Formen verwendet, z. B. in Kantaten, Messen, Konzerten oder Ouvertüren.
  • Fuga, en música, és un tipus de composició de contrapunt i, a la vegada, una tècnica de composició polifònica per a un nombre determinat de parts, normalment anomenades veus. Tal com suggereix el nom, en tractar-se d'una tècnica i una textura contrapuntística en la qual una veu fa sentir allò que uns moments abans ha fet sentir una altra, l'efecte resultant és que s'imiten, i/o que unes veus fugen de les altres. Malgrat el fet que la fuga escolàstica estigui tan ben determinada, no hi ha acord entre els teòrics a l'hora d'establir si la fuga és més una forma musical o bé una textura musical. La versió petita de la fuga rep el nom de fughetta.
  • Fuga je kontrapunktická hudební skladba pro tři až pět hlasů. Jedná se o vrcholnou formu kontrapunktu, která důsledně dodržuje rovnost všech hlasů. Mezi její charakteristické rysy patří: uplatnění jediného tématu, které se objevuje v mnoha různých podobách trojdílnost skladby tonální plán podle něhož jednotlivé hlasy po sobě nastupují Fugy se vyskytují v hudební literatuře jako samostatné skladby, jsou však též často sdružovány do jednoho celku spolu s tokátou, preludiem či fantazií a to především v období pozdního baroka, zejména pak v díle Johanna Sebastiana Bacha. Z českých skladatelů se tomuto hudebnímu útvaru věnoval např. František Xaver Brixi. Fuga se objevuje i v dílech autorů dalších hudebních obobí, v romantismu např. u Johannesa Brahmse. Nechybí ani v pracích skladatelů 20. století. Fuga se vyskytuje též jako součást cyklů, např. ve 2. smyčcovém kvartetu D dur, op. 35 Vítězslava Nováka i jako díl kombinované formy, např. v symfonické básni Bedřicha Smetany Z českých luhů a hájů. Hudební ukázka
  • Fuga es una forma de construcción musical, con un procedimiento de creación y estructura muy determinados. Su composición consiste en el uso de la polifonía vertebrada por el contrapunto entre varias voces o líneas instrumentales (de igual importancia) basado en la imitación o reiteración de melodías en diferentes tonalidades y en el desarrollo estructurado de los temas expuestos. Cuando esta técnica se usa como parte de una pieza mayor, se dice que es una sección fugada o un fugato. Una pequeña fuga se llama fughetta. Hasta el final de la Edad Media el término fuga fue ampliamente utilizado para describir las estructuras y obras canónicas, en el renacimiento servía para designar específicamente a los trabajos basados en la imitación. No será hasta el Siglo XVII cuando fuga no cobraría el significado que se mantiene en la actualidad.
  • Fuuga (lat. fuga, fugere eli 'pako', 'paeta') on perinteisesti kontrapunktia käyttäen sävelletty musiikkikappale tai kappaleen osa, joka koostuu useasta itsenäisestä äänestä. Fuugan aloittaa yhdellä äänellä esitetty teema, jonka jälkeen toinen ääni toistaa teeman ja alkuperäinen ääni säestää kontrapunktisesti. Tämän jälkeen mahdolliset muut äänet tulevat mukaan yksitellen samaan tapaan vähintään kaksi ääntä, enimmillään jopa kymmenen. Myöhemmin teema esiintyy fuugassa eri äänissä eri transpositioissa, jolloin sen ilmenemismuoto voi olla alkuperäisestä poikkeava. Musiikinhistorian tunnetuimmat fuugat sävelsi Johann Sebastian Bach. Muun muassa hänen säveltämänsä Das wohltemperierte Klavierin molemmat osat koostuvat 24 preludista ja fuugasta. Bachin Die Kunst der Fuge (Fuugan taito) on puolestaan hänen polyfonisen työskentelynsä huipentuma, ja se koostuu neljästätoista fuugasta ja neljästä kaanonista, joista kaikki ovat erittäin hienovaraisesti ja monimutkaisesti sävellettyjä. Klassismin aikaan fuugamuotoa käytettiin vielä jonkin verran. W. A. Mozartin requiemin Kyrie-osassa voi kuulla esimerkin kaksoisfuugasta, fuugasta, jossa on kaksi teemaa (kyseisessä kappaleessa nämä teemat aloittavat peräkkäin). Myös esimerkiksi Joseph Haydnin jousikvartettojen ja Ludwig van Beethovenin pianosonaattien osissa on fuugia. Romantiikanaikaisissa sävellyksissä fuugia on melko vähän. Sen sijaan eräät 1900-luvun musiikin säveltäjät käyttivät fuugamuotoa runsaasti: Béla Bartók, Paul Hindemith ja Dmitri Šostakovitš (esimerkiksi 24 preludia ja fuugaa op. 87 sekä 15. jousikvarteton alku) sävelsivät useisiin kappaleisiinsa fuugia.
  • Une fugue, en musique, est une forme d'écriture contrapuntique exploitant le principe de l'imitation. On désigne, à partir du XVII siècle du nom de « fuga » (de fugere, « fuir » en latin) une composition entièrement fondée sur ce procédé : « fuir », parce que l'auditeur a l'impression que le thème de la fugue fuit d'une voix à l'autre. La pratique de la fugue demande de très solides compétences. On considère généralement que les nombreuses fugues écrites par Jean-Sébastien Bach en sont le modèle insurpassable. Néanmoins, tous les grands compositeurs ont pratiqué avec succès la fugue, y compris les grands romantiques — à l'exception notable de Chopin, le seul à l'avoir ignorée, et ce même si ses œuvres tardives (en particulier la Sonate n°3) font usage d'une écriture fuguée.
  • Fájl:Wtk1-fugue2-page1-mm1-9. png Első 9 ütem a "Fuga a 3 voci"ból, szerzője Johann Sebastian Bach A fúga az ellenpontozó műformák közt a legjelentékenyebb, mely a századokon át fejlesztett többszólamú zenéből végül a 18. században magas színvonalra emelkedett, kiváltképen Johann Sebastian Bach és Georg Friedrich Händel műveiben. A fúga név a latin fugere (kergetni) szóból keletkezett, mert lényege abból áll, hogy több szólam egy rövid zenei frázist vagy hosszabb-rövidebb tételt több száz ütemen keresztül, minden – főleg – rokonhangnemben ismétel; úgymond egyik a másikat pihenés nélkül kergeti, hajszolja, mialatt a többi szólam hozzájuk a kíséreti szólamokat szolgáltatja. A fúgának legtökéletesebb formai szerkezete a négyszólamu fúga, mely a négy fő emberi hangfajra támaszkodik. A korábbi századokban csak kétszólamu fúgák voltak divatban – s azok is az egyházi figurált éneklésből fejlődtek ki – hosszabb ideig nem is voltak egyebek, mint szoros utánzatok kánon alakjában; hol a kezdő szólamot egy másik szolgai módon utánzott, előbb egy oktáv-, később más párhuzamban is. Majd egy harmadik- és végül egy negyedik szólam is bekerült ebbe a körforgásba. Lassanként aztán szabvánnyá vált, hogy a fő dallamszólamot csak egy másik szólam utánozza, különböző, de mindig rokonhangnemben, a többi pedig azalatt a főszólamtól eltérő kísérő szólamot csatoljon hozzá olyformán, hogy a három vagy négy szólam mindig szabatos harmóniai tételeket képezzen. A fúga szerkezetének rendszere a következő: Dux (vezérszólam), vagy Guida (téma), melyet a szereplő ének vagy hangszerszólamok bármelyike egymagában elkezdhet. Az ilyen főtéma terjedelme tetszés szerinti: lehet két-három taktusból álló dallammotívum, vagy tíz-tizenkét taktusra terjedő periódus is, de a taktusszámot a későbbiekben minden szólamnak szorosan be kell tartania. Comes (társszólam), vagy Riposta (felelet), amely azáltal érvényesül, hogy amikor a főtéma kezdő frázisa befejeződik, és ezt egy másik szólam veszi át, a Dux, a vezérszólam hozzá kíséretül szegődik. Repercussio (kidolgozás), amely azáltal érvényesül, hogy mielőtt a főtémát utánzó szólamok valamelyike „fölvenné a fonalat”, a többi szólam együttesen a Dux és Comes hangkészleteiből szőtt, de más-más alakú hangképleteket csoportosít egynéhány taktuson át, mintegy előkészítendő azt, hidat képez a főtéma újbóli fölcsendüléséhez. Minél több szólamra van a fúga fektetve, annál gazdagabb és változatosabb lesz az ilyen kidolgozás is. A főtéma fellépése rendesen a rokonhangnemekben történik, közben a dúr és moll jelleg váltakozik. Az is gyakori eset, hogy az első feleletet képviselő szólam hangképlete más hangnemekben is ismétlődik. A fúga általában párokban lép fel, ritka a magában álló kompozíció. Ilyen például a prelúdium és fúga, a fantázia és fúga, a toccata és fúga. A főtéma első ismétlése szabályszerűen mindig az alaphangnemet uraló hangnemben lép fel, például ha a fúga alaphangneme C, tehát G-ben. Mivel minden hangnemnek több közeli rokona van, amelyek tőle egy módosítójellel több vagy kevesebb, és azok párhuzamos hangnemek, világos tehát, hogy egy négyszólamú fúga a több száz ütem terjedelmet is elérheti, ha a főtéma csak az ilyen hangnemekben egyedül fut át az összekötő melléktételekkel együtt. Szerkesztése a következőképp történik: a Dux indítja a témát, majd miután elénekelte, belép a Comes, a ritmikusan kontrasztos ellendallammal. A belépésére is különböző módszerek vannak: a téma hangértékeinek felezése, vagy éppen megkétszerezése; a téma tükör, rák, ill. ráktükör alakjában is visszatérhet. Gyakori az az eset, amikor többszöri belépéssel a valóságosnál több szólam illúzióját keltik. Ha valamennyi szólam elénekelte a témát, véget ér az expozíció, és megkezdődik a kidolgozás: a téma elemeinek darabokra hasításával, figuratív feldolgozásával a lehetséges kontrapunktikus lehetőségeket fejti ki a szerző. Általában három a kidolgozások száma, de Bach ezt sokszor túllépi, vagy annyira összemossa a kidolgozásokat, hogy nehéz eldönteni, hol kezdődik, és végződik egy-egy kidolgozás. De emellett tágítja a fúga keretét az un. orgonapontra támaszkodó zárlati rész is, mely rendesen az egész mű folytán szerzett hangképleteket kinyújtva v. összevonva tünteti fel a főtéma vagy annak csak egyes motívumai közé csoportosítva. Az ilyen orgonapontok a legérdekesebb részét szokták képezni a fúgának, és gazdag ritmikai és harmóniai kombinációkra nyitnak tért. Az orgonára irt fúgáknál az orgonapontot képező tonika vagy a vele váltakozó uralkodó hang hatását nagyban emelik a pedál-hangok, melyek a legmélyebb hangokat szólaltatják meg. A zárás után néha kisebb rész következik, visszaütve a fúga előtt elhangzó szakaszra. A rövidebb fúga a fughetta. A korálfughetta valamely korál dallamának témaként való felállításából ered.
  • La fuga è una forma musicale polifonica basata sull'elaborazione contrappuntistica di un'idea tematica (a volte due o tre), che viene esposta e più volte riaffermata nel corso della ricerca di tutte le possibilità espressive e/o contrappuntistiche da essa offerte. La struttura della fuga e i procedimenti imitativi e canonici in essa applicati si sono consolidati tra il XV e il XVII secolo. Dalla seconda metà del Seicento alla prima metà del Settecento (quindi nel momento di massimo splendore del Barocco) la fuga è stata la più importante forma contrappuntistica strumentale. Per le sue caratteristiche, la fuga è stata scritta soprattutto per strumenti polivoci (in grado cioè di produrre contemporaneamente due o più suoni) ma anche per vari insiemi strumentali e/o vocali. È considerata una delle più importanti espressioni del contrappunto nella storia della polifonia occidentale.
  • フーガ（伊:fuga、遁走曲）は対位法による楽曲のひとつである。バロック時代における音楽語法のもっとも重要なものである。
  • Een fuga is een muziekvorm waarin meerstemmigheid en gevarieerde herhaling een hoofdrol spelen.
  • En fuge er en type musikkstykke som ble utviklet i barokken, og som følger visse regler. En fuge er alltid polyfon, men antall stemmer kan variere. Fugen baserer seg hovedsakelig på et hovedtema og et sidetema, som gjentas i de forskjellige stemmene, og som overlapper hverandre. En fuge består vanligvis hovedsakelig av tre deler:
  • Fuga - jedna z najbardziej kunsztownych form muzycznych, oparta na ścisłej polifonii. Od momentu powstania w XVII wieku była swoistym sprawdzianem warsztatu kompozytorskiego twórcy. Występują fugi instrumentalne (na instrument solowy, zespół instrumentalny) i chóralne. Może stanowić samodzielny utwór muzyczny lub część większej formy. Ze względu na ścisłość reguł panujących podczas jej pisania, często porównywana jest do jednej z najbardziej kunsztownych form literackich - sonetu. Na przestrzeni wieków - od momentu powstania, aż do współczesności, ciężko znaleźć kompozytora który chociaż raz nie zmierzyłby się z fugą.
  • Em música, uma fuga é um estilo de composição contrapontista, polifônica e imitativa, de um tema principal, com sua origem na música barroca. Na composição musical o tema é repetido por outras vozes que entram sucessivamente e continuam de maneira entrelaçada. Começa com um tema, declarado por uma das vozes isoladamente. Uma segunda voz entra, então, "cantando" o mesmo tema mas noutra tonalidade, enquanto a primeira voz continua desenvolvendo com um acompanhamento contrapontista. As vozes restantes entram, uma a uma, cada uma iniciando com o mesmo tema. O restante da fuga desenvolve o material posterior utilizando todas as vozes e, usualmente, múltiplas declarações do tema. Estas técnicas estilísticas todas, típicas de várias músicas de J. S. Bach, das suas invenções, das aberturas, nas partitas, tocatas, e especialmente usada nas fugas, deram-se origem primeiramente na forma musical chamada de cânone, mas que Bach elabora mais ainda, explorando a fuga com a forma de variações sobre o tema, variando o tom, o ritmo e especialmente a voz, com uso de imitação, assim como com uso de tema retrógrado, de inversão do tema, ou espelhando-o, modulando-o, expandindo-o, sintetizando-o, ou transpondo-o, em fim, utilizando ao máximo exaustivo das demais técnicas da forma de tema e variação na fuga, que o próprio nome já indica, como se o compositor estivesse fugindo e perseguindo o tema (perseguindo todas as pequenas partes do tema espalhados pela música) com cada uma de suas diversas variações. A fuga evoluiu durante o Século XVIII, a partir de várias composições contrapontistas: ricercares, caprichos, canzonas, fantasias. Compositores do barroco intermediário e final, tais como Dieterich Buxtehude (1637–1707) e Johann Pachelbel (1653–1706) fizeram grandes contribuições para o desenvolvimento da fuga e o gênero atingiu o ápice de sua maturidade nas obras de Johann Sebastian Bach (1685-1750). Com o declínio de estilos sofisticados do contraponto no fim do Período Barroco, a popularidade da fuga como um estilo de composição enfraqueceu-se, eventualmente abrindo o caminho para a forma-sonata. Contudo, compositores de 1750 até o dia de hoje continuam a escrever e estudar a fuga com vários propósitos; elas aparecem no trabalhos de Wolfgang Amadeus Mozart na dupla fuga barroca, que já fora usada antes por Bach e Haendel (ie. no "Kyrie Eleison" do Réquiem em Ré menor-1791), e Beethoven (i.e. no fim do "Credo" da Missa Solemnis-1822), e muitos outro compositores como, Anton Reicha (1770–1836), Dmitri Shostakovich (1906–1975) escreveram ciclos completos de fugas. Felix Mendelssohn (1809–1847) também foi um compositor prolífico de fugas que mantêm um forte vínculo com o estilo de Bach e ainda assim soam novas e originais. As fugas de Mozart também são tão, ou mesmo mais, aderentes ao estilo barroco quanto as de Mendelssohn. A palavra fuga vem do latim fugare (perseguir) e fugere (fugir). As variações incluem: fughetta (uma pequena fuga) e fugato, uma obra ou seção parecendo uma fuga sem, necessariamente, aderir às regras de formação de uma fuga. A forma adjetiva de fuga é fugal. (Fuga em Dó menor, a 3 vozes, do Livro I, de O Cravo Bem Temperado de Johann Sebastian Bach). Veja a música (Para esta fuga é necessário o Adobe Shockwave Player).
  • Fişier:Kdf2. jpg O fugă în şase părţi din Ofranda muzicală, scrisă de compozitorul Johann Sebastian Bach cu propria sa scriere de mână. În muzică, printr-o fugă (plural, fugi) se înţelege un anumit tip de compoziţie sau de tehnică componistică contrapunctuală de origine baroc care se aplică unui număr fix de părţi melodice (numite voci) ale ansamblului unei piese muzicale în care numitele voci se interpretează şi/sau se repetă după un anumit algoritm. Termenul de fugă, în latină, italiană şi spaniolă fuga, în germană fuge, în franceză şi engleză fugue, a avut de-a lungul timpului mai multe înţelesuri şi utilizări. Astfel, în Evul Mediu, termenul fusese larg folosit pentru desemnarea oricărui tip de piesă muzicală scrisă şi interpretată în stil canonic; în timp ce în timpul Renaşterii a ajuns să desemneze specific lucrări muzicale de imitaţie. Începând cu secolul al 17-lea, termenul fugă a început să desemneze folosirea sa în sensul de astăzi, cel mai complet procedeu muzical de imitare contrapunctuală. O fugă începe cu o temă principală, "subiectul", care se va auzi succesiv mai apoi la toate celelalte voci, în imitaţie; când toate vocile au expus tema, "expoziţia" e completă; Acest lucru e urmat uneori de un pasaj de legătură, sau "episod", dezvoltat din materialul tematic expus anterior; expunerile ulterioare ale subiectului se fac în tonalităţi înrudite. Episodes (if applicable) and entries are usually alternated until the "final entry" of the subject, by which point the music has returned to the opening key, or tonic, which is often followed by closing material, the coda. In this sense, fugue is a style of composition, rather than fixed structure. Though there are certain established practices, in writing the exposition for example, composers approach the style with varying degrees of freedom and individuality. Prin fugă se întelegea la sfârşitul secolului XIV un canon ajungând în secolul XV să fie considerată o imitaţie. De abia în secolul XVII fuga primeşte actualul ei sens. Originea fugii o găsim în evoluţia diferitelor forme polifone şi în special, a motetului vocal şi a ricercarului instrumental. Compozitorul care a realizat sinteza a tot ce s-a scris până la el, deschizând, în acelaşi timp perspective noi conţinutului si formei de fuga a fost Johann Sebastian Bach. Prin lucrările sale Clavecinul bine temperat si Arta fugii, Bach a fundamentat ştiinţific si expresiv principiile de structurare a acestei forme, demonstrând, prin modele neegalate până în zilele noastre, perspectivele mari si potenţialul inepuizabil al fugii. În funcţie de numărul temelor, o fugă poate fi simplă, dublă, triplă. Deasemenea o fugă poartă în titlu numărul de voci pentru care este compusă. Cele mai frecvente fugi sunt cele la trei si patru voci, iar mai rare sunt cele la două voci şi cinci voci. Ca structură, o fugă se împarte în două sau trei secţiuni: expoziţie, divertisment si eventual repriză sau încheiere.
  • Фу́га (от лат. fuga — «бегство», «погоня») — музыкальная форма, являющаяся наивысшим достижением полифонической музыки. В фуге присутствует несколько голосов, каждый из которых в соответствии со строгими правилами повторяет, в основном или изменённом виде, тему — короткую мелодию, проходящую через всю фугу.
  • Fuga, (latin fuga, "flykt"), är den musikteoretiska termen för en polyfon, kontrapunktisk, imitativ kompositionsform, utvecklad genom att ricercaren stramades upp och att toccatan (mer eller mindre) koncentrerades till sina polyfona avsnitt. Den hade en höjdpunkt under barocken. Den är mera en sats- än en plandefinierad form, vilket kanske är logiskt med dess polyfona natur - mera en teknik för att ordna stämmorna i stycket än en standardplanritning för det som till exempel sonatformen - och drag från den kan därför lätt användas också i sonatsatser, rondon och annat.
  • Çoksesli müzikte, bir beste türüdür. Konu adı verilen, özelliği olan üretici bir temanın birbirinin benzerleri biçiminde yinelenmesinden oluşur. Kontrpuan müziğin en önemli ve en zor türüdür. Fügler 2, 3, 4 ve hatta 6 sesli olabilir.
  • Фуга (лат. fuga - "біг", "втеча", "швидкий плин"), музична форма, заснована на розвитку однієї теми (рідше - двох або трьох тем), що проводиться поперемінно в різних голосах (вокальних або інструментальних). Фуга сформувалася у у 16-17 столітті із вокального мотету й інструментального річеркару і стала найвищою поліфонічною формою.
  • 賦格是複音音樂的一種固定的創作形式，而不是一種曲式。 赋格的主要特点是相互模仿的声部在不同的音高和時間相继进入，按照對位法组織在一起。
dbpprop:groveonlineProperty
  • 16 March
  • 19 March
  • 29 March
  • 31 March
  • Bach, §III: (7) Johann Sebastian Bach, §20: Canons, ‘Musical offering’, ‘Art of fugue’
  • Counter-exposition
  • Counter-fugue
  • Double Fugue
  • Drabkin, William
  • Fugue
  • Fugue, §1: A classic fugue analysed
  • Fugue, §6: Late 18th century
  • Fugue, §8: 20th century
  • Invertible Counterpoint
  • Permutation Fugue
  • Stretto (i)
  • Walker, Paul
  • Wolff, Christoph
  • 2007 (xsd:integer)
dbpprop:hasPhotoCollection
dbpprop:reference
dbpprop:wikiPageUsesTemplate
rdfs:comment
  • In music, a fugue is a type of contrapuntal composition or technique of composition for a fixed number of parts, normally referred to as "voices". In the Middle Ages, the term was widely used to denote any works in canonic style; by the Renaissance, it had come to denote specifically imitative works. Since the 17th century, the term fugue has described what is commonly regarded as the most fully developed procedure of imitative counterpoint.
  • Die Fuge (von lateinisch fuga = „Flucht“) ist ein musikalisches Kompositionsprinzip, das durch eine besondere Anordnung von Imitationen gekennzeichnet ist. Eine Fuge kann ein einzelnes, nach diesem Prinzip komponiertes Stück sein, Fugen und fugenartige Strukturen werden aber auch innerhalb Werken anderer Formen verwendet, z. B. in Kantaten, Messen, Konzerten oder Ouvertüren.
  • Fuga, en música, és un tipus de composició de contrapunt i, a la vegada, una tècnica de composició polifònica per a un nombre determinat de parts, normalment anomenades veus. Tal com suggereix el nom, en tractar-se d'una tècnica i una textura contrapuntística en la qual una veu fa sentir allò que uns moments abans ha fet sentir una altra, l'efecte resultant és que s'imiten, i/o que unes veus fugen de les altres.
  • Fuga je kontrapunktická hudební skladba pro tři až pět hlasů. Jedná se o vrcholnou formu kontrapunktu, která důsledně dodržuje rovnost všech hlasů.
  • Fuga es una forma de construcción musical, con un procedimiento de creación y estructura muy determinados. Su composición consiste en el uso de la polifonía vertebrada por el contrapunto entre varias voces o líneas instrumentales (de igual importancia) basado en la imitación o reiteración de melodías en diferentes tonalidades y en el desarrollo estructurado de los temas expuestos. Cuando esta técnica se usa como parte de una pieza mayor, se dice que es una sección fugada o un fugato.
  • Fuuga (lat. fuga, fugere eli 'pako', 'paeta') on perinteisesti kontrapunktia käyttäen sävelletty musiikkikappale tai kappaleen osa, joka koostuu useasta itsenäisestä äänestä. Fuugan aloittaa yhdellä äänellä esitetty teema, jonka jälkeen toinen ääni toistaa teeman ja alkuperäinen ääni säestää kontrapunktisesti. Tämän jälkeen mahdolliset muut äänet tulevat mukaan yksitellen samaan tapaan vähintään kaksi ääntä, enimmillään jopa kymmenen.
  • Une fugue, en musique, est une forme d'écriture contrapuntique exploitant le principe de l'imitation. On désigne, à partir du XVII siècle du nom de « fuga » (de fugere, « fuir » en latin) une composition entièrement fondée sur ce procédé : « fuir », parce que l'auditeur a l'impression que le thème de la fugue fuit d'une voix à l'autre. La pratique de la fugue demande de très solides compétences.
  • Fájl:Wtk1-fugue2-page1-mm1-9. png Első 9 ütem a "Fuga a 3 voci"ból, szerzője Johann Sebastian Bach A fúga az ellenpontozó műformák közt a legjelentékenyebb, mely a századokon át fejlesztett többszólamú zenéből végül a 18. században magas színvonalra emelkedett, kiváltképen Johann Sebastian Bach és Georg Friedrich Händel műveiben.
  • La fuga è una forma musicale polifonica basata sull'elaborazione contrappuntistica di un'idea tematica (a volte due o tre), che viene esposta e più volte riaffermata nel corso della ricerca di tutte le possibilità espressive e/o contrappuntistiche da essa offerte. La struttura della fuga e i procedimenti imitativi e canonici in essa applicati si sono consolidati tra il XV e il XVII secolo.
  • フーガ（伊:fuga、遁走曲）は対位法による楽曲のひとつである。バロック時代における音楽語法のもっとも重要なものである。
  • Een fuga is een muziekvorm waarin meerstemmigheid en gevarieerde herhaling een hoofdrol spelen.
  • En fuge er en type musikkstykke som ble utviklet i barokken, og som følger visse regler. En fuge er alltid polyfon, men antall stemmer kan variere. Fugen baserer seg hovedsakelig på et hovedtema og et sidetema, som gjentas i de forskjellige stemmene, og som overlapper hverandre. En fuge består vanligvis hovedsakelig av tre deler:
  • Fuga - jedna z najbardziej kunsztownych form muzycznych, oparta na ścisłej polifonii. Od momentu powstania w XVII wieku była swoistym sprawdzianem warsztatu kompozytorskiego twórcy. Występują fugi instrumentalne (na instrument solowy, zespół instrumentalny) i chóralne. Może stanowić samodzielny utwór muzyczny lub część większej formy.
  • Em música, uma fuga é um estilo de composição contrapontista, polifônica e imitativa, de um tema principal, com sua origem na música barroca. Na composição musical o tema é repetido por outras vozes que entram sucessivamente e continuam de maneira entrelaçada. Começa com um tema, declarado por uma das vozes isoladamente. Uma segunda voz entra, então, "cantando" o mesmo tema mas noutra tonalidade, enquanto a primeira voz continua desenvolvendo com um acompanhamento contrapontista.
  • Fişier:Kdf2. jpg O fugă în şase părţi din Ofranda muzicală, scrisă de compozitorul Johann Sebastian Bach cu propria sa scriere de mână. În muzică, printr-o fugă (plural, fugi) se înţelege un anumit tip de compoziţie sau de tehnică componistică contrapunctuală de origine baroc care se aplică unui număr fix de părţi melodice (numite voci) ale ansamblului unei piese muzicale în care numitele voci se interpretează şi/sau se repetă după un anumit algoritm.
  • Фу́га (от лат. fuga — «бегство», «погоня») — музыкальная форма, являющаяся наивысшим достижением полифонической музыки.
  • Fuga, (latin fuga, "flykt"), är den musikteoretiska termen för en polyfon, kontrapunktisk, imitativ kompositionsform, utvecklad genom att ricercaren stramades upp och att toccatan (mer eller mindre) koncentrerades till sina polyfona avsnitt. Den hade en höjdpunkt under barocken.
  • Çoksesli müzikte, bir beste türüdür. Konu adı verilen, özelliği olan üretici bir temanın birbirinin benzerleri biçiminde yinelenmesinden oluşur. Kontrpuan müziğin en önemli ve en zor türüdür. Fügler 2, 3, 4 ve hatta 6 sesli olabilir.
  • Фуга (лат. fuga - "біг", "втеча", "швидкий плин"), музична форма, заснована на розвитку однієї теми (рідше - двох або трьох тем), що проводиться поперемінно в різних голосах (вокальних або інструментальних).
  • 賦格是複音音樂的一種固定的創作形式，而不是一種曲式。 赋格的主要特点是相互模仿的声部在不同的音高和時間相继进入，按照對位法组織在一起。
rdfs:label
  • Fugue
  • Fuge (Musik)
  • Fuga
  • Fuga
  • Fuga
  • Fuuga
  • Fugue
  • Fúga
  • Fuga (musica)
  • フーガ
  • Fuga
  • Fuge (musikk)
  • Fuga (muzyka)
  • Fuga (música)
  • Fugă (muzică)
  • Фуга
  • Fuga
  • Füg
  • Фуга
  • 赋格
owl:sameAs
skos:subject
foaf:depiction
foaf:page
is dbpprop:disambiguates of
is dbpprop:redirect of